Sirgalom

Angyalok, Istenek, vigyázzatok Ránk.
Megtévedtünk, célt vesztve kapirgál
itt mindenki, táguló rémületben.

Apró királyok lepték el a vidéket,
hoztak magukkal szép számmal pribéket,
….valójában oly’ kicsik vagyunk.

Elég az ordító szél, egy hang, mi csattan,
a lélek odaretten, a szív félredobban,
a szívünk kívülre penderül.

Angyalok, istenek, segítsetek nekünk.
Most megállunk.
Most elesünk.

(be)Futás

Vibráló béke zakatol bennem,
szétterült, mint tavasszal a Tisza,
a feszültségem most nincs kire kenjem,
nyugodt vagyok, mint sárló tehénen a bika.

Béke, mondom, hisz a kedvem pörgős,
dacára, hogy a város mogorván szuttyog.
Idehallom, ha kimegyek – Levegőt! – a költőt.
Tüdőmben oxigén, amazon karomon szúnyog.

Ha már kint vagyok, futok két kört rögtön,
háztömbnyit, elánnal, szemüvegben, vakon,
Bizakodom: denevérként látok át a ködön,
s felismerem, melyik kapunál is lakom.

Szaunáznom ma nem kell, párafelhő fogad,
kacéran a szemüvegemre nyújtózik, de már
bóklászom is tovább, a fürdőszoba szabad.
Ott a színpadom: zuhanyrózsa, függöny és kád.

Szelfí

Vagyok a kiskutya, félrehajtott fejjel,
Vagyok a méz, vastag, habos tejjel,
Vagyok az egérrel lustán játszó macska,
Vagyok a gomba sejtelmes kalapja.

Vagyok a gomoly, szivárvány sállal,
Vagyok a merész, ki istennel szájal,
Vagyok egész, de fogyok a holddal,
Vagyok szeplőtlen, lelkemben egy folttal.

Vagyok zabolátlan, maga a vihar,
Vagyok a vas, kit a rozsda kimar.
Vagyok a létező, feltéve, hogy nézel,
Vagyok a vatta, már ha éppen vérzel.

Vagyok madár, ki törött szárnnyal lépdel,
Vagyok az érzés, kit sok ember bérel.
Vagyok a kiáltás, csillagokig szálló,
Vagyok a vonat, vagyok a megálló.

Vagyok a nő, a szerelem, a lélek,
Vagyok a férfi, ki csatát vív az éggel,
Vagyok a gyermek titkos jóbarátja,
Vagyok, aki vagyok. Annak, aki látja.

Tikk-Takk

Félsz? Telezihálod a csendet?
Szól a tv? Meg a youtube?
Csak ne halld, mi rebben benned?

Félsz, hogy így is eszedbe jut?
Hogy bárhányszor tekered vissza,
a szalag egyszer csapkodva kifut?

Félsz, ha a csecsemőt látod?
Hogy te örökölsz tőle,
holnapra, ezeregy ráncot?

Félsz, ha szól a gyermek?
S hogy ő beszélni készül,
valami felselypít benned?

Félsz, hogy a kamasz vádol?
Hogy tehetné, ha te még
éjjel is mindenhatónak látszol?

Félsz, hogy messze indul a fiatal?
Szelíden csomagol, benned meg
szélcsendben fogan a zivatar.

Félsz, hogy nem nőtt elég felnőttre?
Hogy gyémánt tanításod összes
patronját idő előtt ellőtte?

Félsz, hogy végül őt is öregedni látod?
Hogy a szíved helyén vekker…
Mostanra már bánod?

Deresedő

Jaj, hát ne búslakodj, Ember, oly’ nagyon,
valóban van pár ősz, csitulj, nem hagyom
hogy berepessze a tükröt a felismerés.
No ne ráncold bölcsre édesen homlokod,
nem kell nagyító, ne hunyorogj-gyanakodj,
a retusálandó rész egész kevés.

Hogy nyomot hagytak rajtunk az évek?
Igen, elkopik naponta egy réteg
Mint hímpor a lepkeszárnyakon.
Ajándék a reggel, az érkező napok,
hidegen hagynak a talajmenti fagyok,
ma nem bírsz rohanni? S bánod?

Így megkímélhetsz egy csomó jó falat,
mert nem fejjel töröd át rajtuk már magad,
s olykor a gázról is leveszed lábad.
Mit neked mondanak, hallgatsz arra is,
hiába csábít dalolva, ki oly’ hamis –
a nyugalom, ha nem figyelsz, belőled árad.

Menj most, dobj fel pár színes falevelet,
robbantsd szét, ősz-kamasz, gyorsan a keretet.
S magad ne a világon keresztül szeresd.
Ne sajnálj, ne remélj semmit már oly’ nagyon,
valóban van pár ősz, ki ne húzd, nem hagyom!
Kifele nézz! Ám a csodát bent keresd.

Mindszent hava

Ne siessetek, őszi fák, vetkőzni oly’ nagyon
csalni a telet csikorgó fogaton
tarka karral ne karmoljatok érte
öletek ne váltson didergős fehérbe!

Bármerre lépek, színeket dobáltok
az úton, a járdán szélszőttes brokátok
Esőcsepp dagasztja szivárvány patakját
elmossa lassan a levelek alakját.

Barnul a táj, mint albumok képei
ezt a felvonást a lomha köd rendezi
vaskos függönyök mögé rejt mindenkit –
de tavaszra, aki mer, újjászületik.

Többismerős egyenlet

Az első dekád. A végére az embergyerek
pontosan tudja mit akar. Felnőni.
Szabadságról álmodozva,
átírni, sajátjára formálni
a jelen valóságát.

A másodikra már lehasadnak
a szárnyak, s nagy igyekezetében
csak repülni felejtett el velük.
De nem ér rá.
Vele rohan a táj.

A harmadiktól már megosztott a figyelem.
Általában szerelem- és gyümölcsfürtökben
lógnak a gondok, a tegnapok
és a holnapok. Négykézláb kúszik be
a küszöb alatt a hajnal.

A negyedik elhiteti vele, hogy már
tudja a titkokat. Eltemetett pár barátot
és álmaira fátylat lebbentenek a
rideg tények. Anyja gyermekként
kapaszkodik az ölelésébe.

Az ötödiknél fájni kezd az élet. Utolérik,
leelőzik a kihagyott pillanatok, hunyorogva
bámulja őket, titokban megölel egy fát,
újratanulja az imát és gyengéd szánalommal nézi
a kicsi, vén újszülötteket.

A hatodiktól már nem kapcsol fényt a fürdőben.
Két kéz kell, ha számolja az ikszeket. Hunyorogva
a sötétben, vaklászva a világosban megérti, mire a
rohanás, hova a sietség, pontosan egy, csak egy
vakuvillanás az élet.

A hetediktől angyalok vigyázzák léptét. Bölcsességéről
lekopott a lakk és már megvárja, hogy megkérdezzék.
A világ rászűkül, a fókusz szelíden befelé fordult.
Könnydioptriával nézi vissza a mozit, amit él,
és már nem neki fáj a vége, Főcím.

Vier komma neun

Kiléptem a fényre, és igen, 
én húztam végre fel a függönyt.
Mindegy már ki küldött oda s hogy
miért maradtam mögötte
hosszú árnyékot vetni.

Levettem a maszkát, csak engem
láthatsz, lesminkelt a bohócszáj.
Valódi könnyek pergetnek gyöngyöt
s ha folyóvá áradnak is;
ne keress rajta gázlót.

Kérlek, teregetésre használd,
ha már köteles vagy. Bennem
mindenkor emelt fővel tiszteld,
hogy szabaddá mertem
magamat szeretni.