Blog

Többismerős egyenlet

Az első dekád. A végére az embergyerek
pontosan tudja mit akar. Felnőni.
Szabadságról álmodozva,
átírni, sajátjára formálni
a jelen valóságát.

A másodikra már lehasadnak
a szárnyak, s nagy igyekezetében
csak repülni felejtett el velük.
De nem ér rá.
Vele rohan a táj.

A harmadiktól már megosztott a figyelem.
Általában szerelem- és gyümölcsfürtökben
lógnak a gondok, a tegnapok
és a holnapok. Négykézláb kúszik be
a küszöb alatt a hajnal.

A negyedik elhiteti vele, hogy már
tudja a titkokat. Eltemetett pár barátot
és álmaira fátylat lebbentenek a
rideg tények. Anyja gyermekként
kapaszkodik az ölelésébe.

Az ötödiknél fájni kezd az élet. Utolérik,
leelőzik a kihagyott pillanatok, hunyorogva
bámulja őket, titokban megölel egy fát,
újratanulja az imát és gyengéd szánalommal nézi
a kicsi, vén újszülötteket.

A hatodiktól már nem kapcsol fényt a fürdőben.
Két kéz kell, ha számolja az ikszeket. Hunyorogva
a sötétben, vaklászva a világosban megérti, mire a
rohanás, hova a sietség, pontosan egy, csak egy
vakuvillanás az élet.

A hetediktől angyalok vigyázzák léptét. Bölcsességéről
lekopott a lakk és már megvárja, hogy megkérdezzék.
A világ rászűkül, a fókusz szelíden befelé fordult.
Könnydioptriával nézi vissza a mozit, amit él,
és már nem neki fáj a vége, Főcím.

Mondom-mondod 2

– Finom? Vagy finom volt?
– Eszem. Iszom.
– Ha egy oldalon üldögélnénk, látnám s nem kérdezném. Esetleg, ha tudnál cuppogni, vagy szürcsögni, az segítene.
– De éppen most fejeztem be. Köszönöm!
– Szívesen.
– Amúgy te csináltad?
– Igen. Mondjuk a kávé meg a tea nem nagy kunszt, de sütés közben jókat lehet morfondírozni.
– Morfondírozni?
– Ja. A világ dolgain.
– És attól neked jobb lesz?
– Megengedőbb leszek.
– Ühhüm. Ezt nekem még gyakorolnom kéne.
– Jó! Segítek!
– ??
– Leülhetek ide, a fa oldalába? Szorosan a törzse mellé? Mert, ha igen, ha az nincs túl közel neked, akkor előveszem a kispárnám.
– Hoztál kispárnát?!
– Az olyan dolog, ami mindig jó, ha van az embernél.
– És mégis milyen kispárnát hoztál?
– Egyszerű, mint a bot. De átalakítható.
– Mivé, ággyá? Mondjuk akkor lehet, hogy érdekel.
– Ne-em, ez inkább olyan, hogy most éppen kispárna ugyan, ám ha belepottyannék véletlenül a patakba, akkor törülköző. És ha álomba szenderülnék a tűz mellett, ahol száradok, akkor takaró. Érted.
– Ügyes vagy. Ezt olyannyira nem értem, hogy majdnem átmentem melléd.
– Á, az már nem olyan fontos.
– Nemm??
– Most megtanultam, hogy így is lehet beszélgetni. No, de akkor: leülhetek?
– Én például már rég ülök.
– Ezt is csinálhattad volna hangosabban, és akkor most már másról beszélgethetnénk.
– Hangosabban? Leülni?
– Igen. Mondjuk nyögsz egy jóízűt, vagy hagyod, hogy ledöndüljön a feneked a földre, vagy-
– Hogy kerül ide a nyögésem és a hátsóm?!
– Bocsánat. Lépjünk tovább.
– Kivételesen megbocsájtok.
– Most például jó lett volna, ha látsz.
– Miért, elpirultál?
– Azt nem, de a fülem, márhogy mind a kettő, megmozdult. Nem fölfelé, mint a szemöldököm, hanem hátra.
– Attól, hogy ezt látnám, még nem tudom, miért.
– Nem érdekes. Kész vagy? Kezdhetjük?
– Talán ideje lenne most már tényleg. Akkor kérdezz.
– Ehh, már mondtam, hogy nekem ez így nem klappol.
– Micsoda?
– Hogy felszólítasz a kérdésre.
– Akkor mégis hogyan lesz ebből interjú?
– Úgy, hogy általában a megbeszélt helyre érkezés és a köszönés után elkezdődik. Mondjuk egy kérdéssel.
– Számtalan kérdést tettem már fel neked.
– Vitathatatlan.
– No ugye. Akkor ez egy interjú.
 – És kíváncsi vagy rám?
– Jesszusom, ez most hogy jön ide?
– Mivel inkább te kérdezel, ezért gondoltam, inkább te akarod az interjút csinálni.
– Húha. Ezek szerint én is lehetnék riporter?
– Jó eséllyel. Csak optimális, ha közben érdekel az, akivel beszélgetsz és amiről kérdezel.
– Jó, akkor érdekelsz.
– Akkor…
– Tessék?
– Semmi. Kérlek, kérdezz!
– Nyehh, ez így tényleg fura. Most te szólítottál fel és így egy kérdés sem jut az eszembe.
.
.
.
– Esetleg maradjunk egy kicsit csöndben?
– Dehát azt csináljuk!

Mondom-mondod

– Ööö.. Hahó!
– Hahó.
– Esetleg ezt kérhetném még egyszer?
– Hahhó.
– Köszönöm. Azt hiszem, most már tudom, merre kell forduljak.
– Miért fordulnál?
– Hogy feléd nézzek, ha már beszélünk.
– Hát hallasz, nem?
– Igen, csak akkor is. Így legalább sejtem, merre vagy.
– Feltétlenül látnod kéne, hogy beszéljünk?
– Feltétel nélkül is jó lesz. Szeretek látni. Gesztusokat, a szem csillogását.
– Ahham. Akkor: HAHÓ.
– Fú, kössz, most már látom a tölgyfád.
– Tölgyfám?
– Hát… ööö… gondolom most azt játszod, hogy a része vagy.
– Itt állok pont veled szemben.
– … viszonylag el tudom képzelni. Szép fa.
– Tényleg szép.
– Talán… most… igen! Látom a vállad. Így jó lesz, köszönöm.
– Ez elég lesz neked a látásból?
– Igen. Kezdhetjük.
– Jaj, hát kicsit meztelennek érzem magam.
– Ígérem, csak a törzsre fókuszálok. A hátizsákod pántja és a vállad csak egy színfolt mellette.
– Na jó, akkor kérdezz.
– Hát ez meg nekem nem megy így.
– De kérdezned kell, hogy válaszolni tudjak!
– Ez igaz. Akkor kérdezek. Hoztam kávét és teát is. Melyikből kérsz?
– Ez már az interjúhoz tartozik?
– Ne-em, csak gondoltam jól esne neked is egy pohárral. Meg van pár kiflicsücsök, kekszdarab is nálam.
– Csücsök? Darab?
– Igen, a csücsök a legjobb rész, a keksz meg kicsit elmihálylott, ahogy futottam ide.
– Miért futottál?
– Nos, időben indultam, hogy el ne késsek, csak útközben láttam néhány pillangót, és azok itt-ott letérítettek az útról. De nem késtem!
– Azt jól tetted. Már a nem késést.
– Oké, akkor jöhet az első kérdés?
– Ez lesz az első?
– Mmmm, és esetleg megtennéd, hogy nem kérdéssel válaszolsz?
– Ez már a második volt?
– Értem. Akkor kávét kérsz kiflicsücsökkel vagy teát, keksszel?
– Azt hiszem, mind a kettőből kérek. Add csak át itt, a fatörzs mellett, de ne nézz a kezemre, kérlek.

Vier komma neun

Kiléptem a fényre, és igen, 
én húztam végre fel a függönyt.
Mindegy már ki küldött oda s hogy
miért maradtam mögötte
hosszú árnyékot vetni.

Levettem a maszkát, csak engem
láthatsz, lesminkelt a bohócszáj.
Valódi könnyek pergetnek gyöngyöt
s ha folyóvá áradnak is;
ne keress rajta gázlót.

Kérlek, teregetésre használd,
ha már köteles vagy. Bennem
mindenkor emelt fővel tiszteld,
hogy szabaddá mertem
magamat szeretni.