Blog

LMLM

Ember, ki oly’ könnyen ítélkezel… már
izzadt tenyereden a bicska; a zseb rég
kiszakadt …táncot reszkető orrcimpád
nem a csípős őszt ízleli, hanem a vért.


Ember, ki oly’ könnyen kritizálsz… tudod
azt, ki cselekszik; jól, rosszul, sete-sután
szabad …szemed ráncos orcádba csukod
és nem csak kifele mutat ez furán.


Ember, ki oly’ könnyen szaladsz… esetleg
magaddal rántva a holnapod; monoton
talpalsz … emlékszel? Volt, hogy szeretted
őt, ki ma jó esetben is csak rokonod.

Ember, ki oly’ könnyen vagy… magabiztos
hited kártyavár; persze megvádolod majd a
szelet …rendületlen esedezem, hogy
Szélapánk az elméd a szíved felé hajtsa.

wAlzheimer

Haragszom rád, isten! Hogy lehetsz ily’ gonosz!
Hogy nem vetted észre?! S ha igen, mért hagyod:
hát nem látod? A fénye elfakult.
A lénye megkopott.


Ártatlan már ő, a nevesincsen gyermek.
Számára a napok ablaktalan termek:
szürke fallal. Ajtajához van kulcs.
El van rejtve benned.


Ismerem őt mélyen. Ismerem a lelkét.
Minden kedves szavát, minden egyes tettét:
idebent őrzöm. Hétpecsétre zárva.
A szívem legmélyén.


Vigyázz ám! Ritkán beszél, rátermett konok.
Jöhet példabeszéd, zúghatnak pofonok:
makacsul szeret ő. Bármiáron.
Mint minden rokonod.


Ha végre elindul…, ha végre hazatérne;
kérlek szaladj elé, mert még majd eltérne:
tétovázna. Elveszne az úton.
Keres. Jelesül: Téged.

Csönded

Ma kiszöktem meglesni a hajnalt.
Míg lelkem a békét
szemem tán csillagot
keresett – láttam azt is meg
bánattal viselős harmatot,
kit tegnap este
a napsugár hűtlen elhagyott.


Milyen nehéz neki a könnycsepp.
Míg felkel a Nap
csak tenyerem áraszt
meleget – a fény később jön
mint néma kérdésre a válasz,
oly’ sokan vannak
s nem vár mindenkire támasz.


Hogy kipirult a hóka horizont!
Míg lecsurog a fény
léptem hűs harmatot
szüretel – egy villanásra
a fűszál szivárványt ragyog,
Felhozok mindent
mit az éjszaka rám hagyott.

A mákos, aDios

Ma felriadt az ősz.
Megcsillant fátyol-ezüstje,
bár még megcsalja a hold fénye,
de már rosszul esik a szomszéd füstje.
A hideg grillszag az ablakomra koppan,
mint a fényfaló éjszaka barna lepkéi.

Lelkes rajongókat
rettegő gramofon-tücskök
hirdetik a túlérett szerelmet.
A gravitációt vitató lomha gyümölcsök
túlcsordult staccatóban kísérik a nászt,
mint felfeslett ruhájú koszorúslányok.

Már megint befordultam,
bár inkább gondolatokba dőlök.
A kardélre úgyis hányni szoktak, nekem
rendben a gyomrom, de nem is én döntök –
a szabadság vándorai lassan elidulnak délre
– míg mi a maszkabálra várunk.

Marspoétika

Ezüst zuhanyrózsa szülte párán
remeg fölöttem fürdőm egén
a hatvan wattos szivárvány.

Békével takarózom fejem a párnán
egyedül nyugtatom és rég
alszom mire felébred a sárkány

míg Karma a szívemben vájkál
rólad álmodom hogy végre
felismertél hogy megtaláltál:

Farkasbőrbe bújtatott bárány
míg bal vállam az ördögé
a jobb egy angyal szárnyán.

Koronás tarantella

Értem én, ez egy duális világ
és fehérben táncol a fekete
hogy a mulandó szépségből válik
ki végül a jó és rossz vakító elegye.

Értem én, a szándék a fontos
a vágy hozzá többnyire szívbéli
hogy az angyali türelmet a végső
finisben a félelem farkasa kivégzi.

Értem én, nem hallgatni arany,
és most bárki a tutit is megmondja
a gondolat mentesség parádés
riposztját cenzúra nélkül posztolja.

Értem én, a végét várjuk
a vírus nagy vircsafttal táncol
nem sejteni, hogy az égi mentor
a sakktáblán mattol vagy sáncol.


Sirgalom

Angyalok, Istenek, vigyázzatok Ránk.
Megtévedtünk, célt vesztve kapirgál
itt mindenki, táguló rémületben.

Apró királyok lepték el a vidéket,
hoztak magukkal szép számmal pribéket,
….valójában oly’ kicsik vagyunk.

Elég az ordító szél, egy hang, mi csattan,
a lélek odaretten, a szív félredobban,
a szívünk kívülre penderül.

Angyalok, istenek, segítsetek nekünk.
Most megállunk.
Most elesünk.

(be)Futás

Vibráló béke zakatol bennem,
szétterült, mint tavasszal a Tisza,
a feszültségem most nincs kire kenjem,
nyugodt vagyok, mint sárló tehénen a bika.

Béke, mondom, hisz a kedvem pörgős,
dacára, hogy a város mogorván szuttyog.
Idehallom, ha kimegyek – Levegőt! – a költőt.
Tüdőmben oxigén, amazon karomon szúnyog.

Ha már kint vagyok, futok két kört rögtön,
háztömbnyit, elánnal, szemüvegben, vakon,
Bizakodom: denevérként látok át a ködön,
s felismerem, melyik kapunál is lakom.

Szaunáznom ma nem kell, párafelhő fogad,
kacéran a szemüvegemre nyújtózik, de már
bóklászom is tovább, a fürdőszoba szabad.
Ott a színpadom: zuhanyrózsa, függöny és kád.

Szelfí

Vagyok a kiskutya, félrehajtott fejjel,
Vagyok a méz, vastag, habos tejjel,
Vagyok az egérrel lustán játszó macska,
Vagyok a gomba sejtelmes kalapja.

Vagyok a gomoly, szivárvány sállal,
Vagyok a merész, ki istennel szájal,
Vagyok egész, de fogyok a holddal,
Vagyok szeplőtlen, lelkemben egy folttal.

Vagyok zabolátlan, maga a vihar,
Vagyok a vas, kit a rozsda kimar.
Vagyok a létező, feltéve, hogy nézel,
Vagyok a vatta, már ha éppen vérzel.

Vagyok madár, ki törött szárnnyal lépdel,
Vagyok az érzés, kit sok ember bérel.
Vagyok a kiáltás, csillagokig szálló,
Vagyok a vonat, vagyok a megálló.

Vagyok a nő, a szerelem, a lélek,
Vagyok a férfi, ki csatát vív az éggel,
Vagyok a gyermek titkos jóbarátja,
Vagyok, aki vagyok. Annak, aki látja.

Mondom-Mondod 3

– Klassz ez a csend…
– Nincs is csönd.
– De hát hallgatunk.
– Igen, ám az erdő rendesen zörög körülöttünk.
– Zörög, zörög. Békésen teszi.
– Viszont sötétedik.
– Elő szokott fordulni így estefelé.
– …iiigen, viszont olyankor a hallásom rohamos javulásnak indul.
– Na. Az jó. Akkor elkezdhetem végre az interjút. Akár suttogva.
– Elkezdhetnéd, csak most már másra figyelek.
– De hát nincs itt senki más?!
– De. Az Erdő. És az Erdő este… jujj.
– …jujj?
– Igen.
– És reggel?
– Reggel max. harmatos. Akkor azért nem gyalogolok benne.
– Most se gyalogolsz.
– Nyugodj meg, mindjárt fogok. Csak jó lenne, ha előbb elmennél.
– Szívesen maradok. Van mit ilyenkor is felfedezni itt.
– Biztos. Akkor is megkérlek, hogy menj el.
– Az nem elég, ha becsukom a szemem?
– Abban én nem lehetek biztos.
– Szerintem meg de. Eddig is eleget tettem a kéréseidnek.
– Igaz. Ám lehet, hogy pont most gondoltad meg magad.
– Ahham. Lehet.
– No ugye?!
– Tételezzük fel, hogy elindulok. Akkor mi lesz?
– Kisvártatva én is így teszek majd. Megvárom, hogy már ne halljam a lépteid és akkor én is hazamegyek. Az ösvényen.
– Értem. És mi van akkor, ha azért leszek hallhatatlan, mert éppen egy méhecskét bámulok, aki a virág kelyhében tért nyugovóra, és meg kellett álljak emiatt?
– Nem tennél ilyet velem.
– Veled?
– Már egészen összebarátkoztunk.
– De én szeretek menni, meg megállni. Megcsodálni az ezt, meg az azt. Csak úgy. Nem veled teszem, hanem mondjuk éppen a dongóval.
– Az előbb méhecskét mondtál.
– A dongó is érdekel.
– … mindjárt sötét lesz.
– Hát feljönnek majd a csillagok. És nézd! Ott a hold. Szép kerek az orcája, fog nekünk világítani.
– Akkor… elindulsz?
– Húúúúú…….
– Ez egy BAGOLY volt?!
– Nem. Csak sóhajtottam egyet.
– Te is félsz?
– Kéne?
– …
– Értem. Amúgy akkor azt gondolom, hogy az interjúnak lőttek mára.
– Mára… Holnap is el kell jöjjek?
– Előbb haza kéne jutnunk.
– Együtt?
– Közben beszélgethetnénk. Az már majdnem egy interjú.
– De hát dél óta ezt tesszük!
– Oké. Végül is igazad van. Ebből már össze tudok rakni egy kis anyagot.
– Pedig alig árultam el magamról valamit.
– A többit elképzelem…
– Az nem jó. Az nem pontos.
– Húúú…
– Most tényleg ide akarsz híni egy baglyot?!
– Úgy döntöttem, hogy elindulok.
– Fú, köszi!
– És úgy döntöttem, hogy te is velem jössz. Majd mögöttem. És akkor én nem látlak téged, te meg nyugodtam követhetsz. És akkor nem kell félned.
– A hátadtól?
– Induljunk. Különben tényleg idejön egy bagoly. Mert már megint huhognom kellene…