Blog

Sirgalom

Angyalok, Istenek, vigyázzatok Ránk.
Megtévedtünk, célt vesztve kapirgál
itt mindenki, táguló rémületben.

Apró királyok lepték el a vidéket,
hoztak magukkal szép számmal pribéket,
….valójában oly’ kicsik vagyunk.

Elég az ordító szél, egy hang, mi csattan,
a lélek odaretten, a szív félredobban,
a szívünk kívülre penderül.

Angyalok, istenek, segítsetek nekünk.
Most megállunk.
Most elesünk.

(be)Futás

Vibráló béke zakatol bennem,
szétterült, mint tavasszal a Tisza,
a feszültségem most nincs kire kenjem,
nyugodt vagyok, mint sárló tehénen a bika.

Béke, mondom, hisz a kedvem pörgős,
dacára, hogy a város mogorván szuttyog.
Idehallom, ha kimegyek – Levegőt! – a költőt.
Tüdőmben oxigén, amazon karomon szúnyog.

Ha már kint vagyok, futok két kört rögtön,
háztömbnyit, elánnal, szemüvegben, vakon,
Bizakodom: denevérként látok át a ködön,
s felismerem, melyik kapunál is lakom.

Szaunáznom ma nem kell, párafelhő fogad,
kacéran a szemüvegemre nyújtózik, de már
bóklászom is tovább, a fürdőszoba szabad.
Ott a színpadom: zuhanyrózsa, függöny és kád.

Szelfí

Vagyok a kiskutya, félrehajtott fejjel,
Vagyok a méz, vastag, habos tejjel,
Vagyok az egérrel lustán játszó macska,
Vagyok a gomba sejtelmes kalapja.

Vagyok a gomoly, szivárvány sállal,
Vagyok a merész, ki istennel szájal,
Vagyok egész, de fogyok a holddal,
Vagyok szeplőtlen, lelkemben egy folttal.

Vagyok zabolátlan, maga a vihar,
Vagyok a vas, kit a rozsda kimar.
Vagyok a létező, feltéve, hogy nézel,
Vagyok a vatta, már ha éppen vérzel.

Vagyok madár, ki törött szárnnyal lépdel,
Vagyok az érzés, kit sok ember bérel.
Vagyok a kiáltás, csillagokig szálló,
Vagyok a vonat, vagyok a megálló.

Vagyok a nő, a szerelem, a lélek,
Vagyok a férfi, ki csatát vív az éggel,
Vagyok a gyermek titkos jóbarátja,
Vagyok, aki vagyok. Annak, aki látja.

Mondom-Mondod 3

– Klassz ez a csend…
– Nincs is csönd.
– De hát hallgatunk.
– Igen, ám az erdő rendesen zörög körülöttünk.
– Zörög, zörög. Békésen teszi.
– Viszont sötétedik.
– Elő szokott fordulni így estefelé.
– …iiigen, viszont olyankor a hallásom rohamos javulásnak indul.
– Na. Az jó. Akkor elkezdhetem végre az interjút. Akár suttogva.
– Elkezdhetnéd, csak most már másra figyelek.
– De hát nincs itt senki más?!
– De. Az Erdő. És az Erdő este… jujj.
– …jujj?
– Igen.
– És reggel?
– Reggel max. harmatos. Akkor azért nem gyalogolok benne.
– Most se gyalogolsz.
– Nyugodj meg, mindjárt fogok. Csak jó lenne, ha előbb elmennél.
– Szívesen maradok. Van mit ilyenkor is felfedezni itt.
– Biztos. Akkor is megkérlek, hogy menj el.
– Az nem elég, ha becsukom a szemem?
– Abban én nem lehetek biztos.
– Szerintem meg de. Eddig is eleget tettem a kéréseidnek.
– Igaz. Ám lehet, hogy pont most gondoltad meg magad.
– Ahham. Lehet.
– No ugye?!
– Tételezzük fel, hogy elindulok. Akkor mi lesz?
– Kisvártatva én is így teszek majd. Megvárom, hogy már ne halljam a lépteid és akkor én is hazamegyek. Az ösvényen.
– Értem. És mi van akkor, ha azért leszek hallhatatlan, mert éppen egy méhecskét bámulok, aki a virág kelyhében tért nyugovóra, és meg kellett álljak emiatt?
– Nem tennél ilyet velem.
– Veled?
– Már egészen összebarátkoztunk.
– De én szeretek menni, meg megállni. Megcsodálni az ezt, meg az azt. Csak úgy. Nem veled teszem, hanem mondjuk éppen a dongóval.
– Az előbb méhecskét mondtál.
– A dongó is érdekel.
– … mindjárt sötét lesz.
– Hát feljönnek majd a csillagok. És nézd! Ott a hold. Szép kerek az orcája, fog nekünk világítani.
– Akkor… elindulsz?
– Húúúúú…….
– Ez egy BAGOLY volt?!
– Nem. Csak sóhajtottam egyet.
– Te is félsz?
– Kéne?
– …
– Értem. Amúgy akkor azt gondolom, hogy az interjúnak lőttek mára.
– Mára… Holnap is el kell jöjjek?
– Előbb haza kéne jutnunk.
– Együtt?
– Közben beszélgethetnénk. Az már majdnem egy interjú.
– De hát dél óta ezt tesszük!
– Oké. Végül is igazad van. Ebből már össze tudok rakni egy kis anyagot.
– Pedig alig árultam el magamról valamit.
– A többit elképzelem…
– Az nem jó. Az nem pontos.
– Húúú…
– Most tényleg ide akarsz híni egy baglyot?!
– Úgy döntöttem, hogy elindulok.
– Fú, köszi!
– És úgy döntöttem, hogy te is velem jössz. Majd mögöttem. És akkor én nem látlak téged, te meg nyugodtam követhetsz. És akkor nem kell félned.
– A hátadtól?
– Induljunk. Különben tényleg idejön egy bagoly. Mert már megint huhognom kellene…

Tikk-Takk

Félsz? Telezihálod a csendet?
Szól a tv? Meg a youtube?
Csak ne halld, mi rebben benned?

Félsz, hogy így is eszedbe jut?
Hogy bárhányszor tekered vissza,
a szalag egyszer csapkodva kifut?

Félsz, ha a csecsemőt látod?
Hogy te örökölsz tőle,
holnapra, ezeregy ráncot?

Félsz, ha szól a gyermek?
S hogy ő beszélni készül,
valami felselypít benned?

Félsz, hogy a kamasz vádol?
Hogy tehetné, ha te még
éjjel is mindenhatónak látszol?

Félsz, hogy messze indul a fiatal?
Szelíden csomagol, benned meg
szélcsendben fogan a zivatar.

Félsz, hogy nem nőtt elég felnőttre?
Hogy gyémánt tanításod összes
patronját idő előtt ellőtte?

Félsz, hogy végül őt is öregedni látod?
Hogy a szíved helyén vekker…
Mostanra már bánod?

Deresedő

Jaj, hát ne búslakodj, Ember, oly’ nagyon,
valóban van pár ősz, csitulj, nem hagyom
hogy berepessze a tükröt a felismerés.
No ne ráncold bölcsre édesen homlokod,
nem kell nagyító, ne hunyorogj-gyanakodj,
a retusálandó rész egész kevés.

Hogy nyomot hagytak rajtunk az évek?
Igen, elkopik naponta egy réteg
Mint hímpor a lepkeszárnyakon.
Ajándék a reggel, az érkező napok,
hidegen hagynak a talajmenti fagyok,
ma nem bírsz rohanni? S bánod?

Így megkímélhetsz egy csomó jó falat,
mert nem fejjel töröd át rajtuk már magad,
s olykor a gázról is leveszed lábad.
Mit neked mondanak, hallgatsz arra is,
hiába csábít dalolva, ki oly’ hamis –
a nyugalom, ha nem figyelsz, belőled árad.

Menj most, dobj fel pár színes falevelet,
robbantsd szét, ősz-kamasz, gyorsan a keretet.
S magad ne a világon keresztül szeresd.
Ne sajnálj, ne remélj semmit már oly’ nagyon,
valóban van pár ősz, ki ne húzd, nem hagyom!
Kifele nézz! Ám a csodát bent keresd.

Mindszent hava

Ne siessetek, őszi fák, vetkőzni oly’ nagyon
csalni a telet csikorgó fogaton
tarka karral ne karmoljatok érte
öletek ne váltson didergős fehérbe!

Bármerre lépek, színeket dobáltok
az úton, a járdán szélszőttes brokátok
Esőcsepp dagasztja szivárvány patakját
elmossa lassan a levelek alakját.

Barnul a táj, mint albumok képei
ezt a felvonást a lomha köd rendezi
vaskos függönyök mögé rejt mindenkit –
de tavaszra, aki mer, újjászületik.

Többismerős egyenlet

Az első dekád. A végére az embergyerek
pontosan tudja mit akar. Felnőni.
Szabadságról álmodozva,
átírni, sajátjára formálni
a jelen valóságát.

A másodikra már lehasadnak
a szárnyak, s nagy igyekezetében
csak repülni felejtett el velük.
De nem ér rá.
Vele rohan a táj.

A harmadiktól már megosztott a figyelem.
Általában szerelem- és gyümölcsfürtökben
lógnak a gondok, a tegnapok
és a holnapok. Négykézláb kúszik be
a küszöb alatt a hajnal.

A negyedik elhiteti vele, hogy már
tudja a titkokat. Eltemetett pár barátot
és álmaira fátylat lebbentenek a
rideg tények. Anyja gyermekként
kapaszkodik az ölelésébe.

Az ötödiknél fájni kezd az élet. Utolérik,
leelőzik a kihagyott pillanatok, hunyorogva
bámulja őket, titokban megölel egy fát,
újratanulja az imát és gyengéd szánalommal nézi
a kicsi, vén újszülötteket.

A hatodiktól már nem kapcsol fényt a fürdőben.
Két kéz kell, ha számolja az ikszeket. Hunyorogva
a sötétben, vaklászva a világosban megérti, mire a
rohanás, hova a sietség, pontosan egy, csak egy
vakuvillanás az élet.

A hetediktől angyalok vigyázzák léptét. Bölcsességéről
lekopott a lakk és már megvárja, hogy megkérdezzék.
A világ rászűkül, a fókusz szelíden befelé fordult.
Könnydioptriával nézi vissza a mozit, amit él,
és már nem neki fáj a vége, Főcím.

Mondom-mondod 2

– Finom? Vagy finom volt?
– Eszem. Iszom.
– Ha egy oldalon üldögélnénk, látnám s nem kérdezném. Esetleg, ha tudnál cuppogni, vagy szürcsögni, az segítene.
– De éppen most fejeztem be. Köszönöm!
– Szívesen.
– Amúgy te csináltad?
– Igen. Mondjuk a kávé meg a tea nem nagy kunszt, de sütés közben jókat lehet morfondírozni.
– Morfondírozni?
– Ja. A világ dolgain.
– És attól neked jobb lesz?
– Megengedőbb leszek.
– Ühhüm. Ezt nekem még gyakorolnom kéne.
– Jó! Segítek!
– ??
– Leülhetek ide, a fa oldalába? Szorosan a törzse mellé? Mert, ha igen, ha az nincs túl közel neked, akkor előveszem a kispárnám.
– Hoztál kispárnát?!
– Az olyan dolog, ami mindig jó, ha van az embernél.
– És mégis milyen kispárnát hoztál?
– Egyszerű, mint a bot. De átalakítható.
– Mivé, ággyá? Mondjuk akkor lehet, hogy érdekel.
– Ne-em, ez inkább olyan, hogy most éppen kispárna ugyan, ám ha belepottyannék véletlenül a patakba, akkor törülköző. És ha álomba szenderülnék a tűz mellett, ahol száradok, akkor takaró. Érted.
– Ügyes vagy. Ezt olyannyira nem értem, hogy majdnem átmentem melléd.
– Á, az már nem olyan fontos.
– Nemm??
– Most megtanultam, hogy így is lehet beszélgetni. No, de akkor: leülhetek?
– Én például már rég ülök.
– Ezt is csinálhattad volna hangosabban, és akkor most már másról beszélgethetnénk.
– Hangosabban? Leülni?
– Igen. Mondjuk nyögsz egy jóízűt, vagy hagyod, hogy ledöndüljön a feneked a földre, vagy-
– Hogy kerül ide a nyögésem és a hátsóm?!
– Bocsánat. Lépjünk tovább.
– Kivételesen megbocsájtok.
– Most például jó lett volna, ha látsz.
– Miért, elpirultál?
– Azt nem, de a fülem, márhogy mind a kettő, megmozdult. Nem fölfelé, mint a szemöldököm, hanem hátra.
– Attól, hogy ezt látnám, még nem tudom, miért.
– Nem érdekes. Kész vagy? Kezdhetjük?
– Talán ideje lenne most már tényleg. Akkor kérdezz.
– Ehh, már mondtam, hogy nekem ez így nem klappol.
– Micsoda?
– Hogy felszólítasz a kérdésre.
– Akkor mégis hogyan lesz ebből interjú?
– Úgy, hogy általában a megbeszélt helyre érkezés és a köszönés után elkezdődik. Mondjuk egy kérdéssel.
– Számtalan kérdést tettem már fel neked.
– Vitathatatlan.
– No ugye. Akkor ez egy interjú.
 – És kíváncsi vagy rám?
– Jesszusom, ez most hogy jön ide?
– Mivel inkább te kérdezel, ezért gondoltam, inkább te akarod az interjút csinálni.
– Húha. Ezek szerint én is lehetnék riporter?
– Jó eséllyel. Csak optimális, ha közben érdekel az, akivel beszélgetsz és amiről kérdezel.
– Jó, akkor érdekelsz.
– Akkor…
– Tessék?
– Semmi. Kérlek, kérdezz!
– Nyehh, ez így tényleg fura. Most te szólítottál fel és így egy kérdés sem jut az eszembe.
.
.
.
– Esetleg maradjunk egy kicsit csöndben?
– Dehát azt csináljuk!