Blog

Atyám! Hurvinyek?

Ezerszer légy megátkozott, halálfélelem,
bár igazából most sem rajtad múlik,
hogy az emberiség java immár
tartósan véglegelt létségbe bújik.

Vajon van-e élet előtted, tisztelettel,
s egyelőre másfél méterről kérdezem,
bár lehet talán kettő is, mivel a maszk
már hiába, ha csak alatta létezem.

Ezentúl kötődési problémák nélküli
kapcsolatok lesznek, biztonságos élet,
kiszámolt kalóriák, valós hazafutással;
ebből nem tudom meddig még, hogy kérek.

Még várom a lelkek lassú ébredését,
várom, hogy észre térjen a szív,
várom a bátorság szelid visszatértét,
mert két halál között a létezés a híd.

s lásd

Múzsák vésik ajkamra a szót,
homlokom vereslik a csóktól.
Minden pillanattal távolodom tőletek,
ballagó másodpercek hátán keresztem.

Nem tudom, mit láttok bennem.
Tükör vagyok, torkomban alter-echo.
Minden fintorom feszíti foncsorom.
Hallgató szavakkal szájal a visszhang.

Rebbenő pillák, a szívem rádobban.
Tekintetekben kutatom a jót.
Minden víg patak nagy folyó bölcsője.
Talpamhoz símul a harmatarcú fű.

RHát pozitív

Van még olyan részem,
ami érintetlen.
Ami vadon nő,
ami teljességes énem.

Van még olyan képem,
ami hívatlan.
Ami oly halvány,
hogy hiába is nézem.

Van még olyanképpen
kimondatlan szó,
amit, ha súgsz,
sem maradhat vétlen.

Van még egy kis idő,
ami rám van szabva.
Ami, ha letelt,
szórjatok szét: a fű is kinő.

Énteőmitiők

Ha csendben, ha hangosan,
ha büszkén, ha rangosan,
ha jól, ha éppen rosszul,
ha a tegnap ma megbosszul,
ha driftelsz, ha fékezel,
ha rossz ajtóhoz érkezel,
ha bátran, ha gyáván,
ha elnézted a vágányt,
ha hiszel, ha tagadsz,
ha a jövőben ragadsz,
ha bárkit, ha téged sem,
ha hátrahagytak véletlen,
ha lábbal, ha kézzel,
ha épp magadba nézel,
ha vakon, ha bénán,
ha csak állsz a létrán,
ha rájöttél, ha kétled,
ha ismered a vétked,
ha a glóriád ragyog,
ha a csend is dadog,
ha itt, ha végül máshol,
ha a fiad téged másol,
ha kicsi, ha kamasz,
ha lelkes, ha ravasz,
ha veled, ha nélküled,
ha tombol a rémület,
ha előre, ha hátra,
ha szerencsére várva,
ha kicsit, ha nagyon,
ha ölelnél már vakon,
ha befagyott a szíved,
ha mást követ a híved,
ha angyal, ha az isten,
ha semmi másod sincsen…


élj.

Most

Becsukom a szemem… nem tudom, hol vagyok,
de ismerősek az ízek, a hangok, az illatok.
Anyám orcáján két könnycsepp felragyog
Apám dörmörög, esetlen keze után kapok.

Becsukom a szemem… ötéves vagyok.
Ölekben ugrálok, sütiért kacagok,
Rajzolok betűket, számokat tanulok
Kérésre kisangyal hangomon dalolok.

Becsukom a szemem… be fiatal vagyok!
Igazságok, szerelmek után kutatok.
Bármiben hiszek majd hitetlen elbukok,
bárkinek bátran kisfityiszt mutatok.

Becsukom a szemem… a karodban vagyok.
Már nem félek többé, hogy itt megfagyok.
Közel a tél, a nyitott-tétlen ablakok,
ez a mi időnk, a gyerekek már nagyok.

Becsukom a szemem… nyugdíjas vagyok.
Mint kamaszkoromban, az ágyon hasalok,
mellettem könyvpillér, mindent elolvasok.
Olykor hangosan is, ha épp rám hagyod.

Becsukom a szemem… mindenhol vagyok.
Pereg a film, lássam, hogy itt mit hagyok.
Egy utolsó dobbanás s már mindent tudok:
Csak nyitott szemmel lehetünk ennyire vakok.

Becsuknám a szemem, de az ébresztőm gagyog,
Kávéfőzőm a konyhában felserken, dadog,
a testemben bábozó pillangó vagyok:
Királynő, maszkban, büszkén és gyalog.

Egónia

Ó, be megátalkodottan szerethetsz minket, te isten,
hogy még mindig itt lebzselhetünk, e temérdek kincsen!
A nevedben, rád hivatkozva, háborítunk szinte mindent,
gázolunk csodákat, öröklétet innák kelyhedből – ingyen.

Mondd, elmondod végre, míly tapasztaltoknak vagy még híján,
hogy visszasírsz minket újra és újra, rögtön egy élet múltán!
Részt veszünk e “Bár félnék egészen, hogy lehasadtam ide” túrán,
de lassan elárulhatnád, hol a rés a fölénk boruló búrán.

Stay safe

Igazából jól van ez így. Minek is találnál rám?
Meglátnál, hívnál, keresnél; ott motoszkálnék
a gondolataid csillagfényű hátsó udvarán.

Igazából jól van ez így. Minek is játszadoznánk?
Kit érdekel, hogy elakadna tőled a szavam,
hogy rebbenő szívvel bármin áttáncolnánk?

Igazából jól van ez így. Minek is vágyakoznál?
Veszélyes is, hogy ha végre megölelsz, csókolsz,
jajj, az égre szökellő szarvassokká változnánk.

Igazából jól van ez így. Minek is keresnél már?
Pontosan tudod, hogy megy ez az egész, minek
belekezdeni, a végén úgyis egymást bántanánk.

Igazából jól van ez így. Minek is fáradoznál?
A szerelem csak a hajnal reménye, és nem tudni,
hogy az öreg este tábortüzénél mi várna ránk.

LMLM

Ember, ki oly’ könnyen ítélkezel… már
izzadt tenyereden a bicska; a zseb rég
kiszakadt …táncot reszkető orrcimpád
nem a csípős őszt ízleli, hanem a vért.

Ember, ki oly’ könnyen kritizálsz… tudod
azt, ki cselekszik; jól, rosszul, sete-sután
szabad …szemed ráncos orcádba csukod
és nem csak kifele mutat ez furán.

Ember, ki oly’ könnyen szaladsz… esetleg
magaddal rántva a holnapod; monoton
talpalsz … emlékszel? Volt, hogy szeretted
őt, ki ma jó esetben is csak rokonod.

Ember, ki oly’ könnyen vagy… magabiztos
hited kártyavár; persze megvádolod majd a
szelet …rendületlen esedezem, hogy
Szélapánk az elméd a szíved felé hajtsa.

wAlzheimer

Haragszom rád, isten! Hogy lehetsz ily’ gonosz!
Hogy nem vetted észre?! S ha igen, mért hagyod:
hát nem látod? A fénye elfakult.
A lénye megkopott.

Ártatlan már ő, a nevesincsen gyermek.
Számára a napok ablaktalan termek:
szürke fallal. Ajtajához van kulcs.
El van rejtve benned.

Ismerem őt mélyen. Ismerem a lelkét.
Minden kedves szavát, minden egyes tettét:
idebent őrzöm. Hétpecsétre zárva.
A szívem legmélyén.

Vigyázz ám! Ritkán beszél, rátermett konok.
Jöhet példabeszéd, zúghatnak pofonok:
makacsul szeret ő. Bármiáron.
Mint minden rokonod.

Ha végre elindul…, ha végre hazatérne;
kérlek szaladj elé, mert még majd eltérne:
tétovázna. Elveszne az úton.
Keres. Jelesül: Téged.

Csönded

Ma kiszöktem meglesni a hajnalt.
Míg lelkem a békét
szemem tán csillagot
keresett – láttam azt is meg
bánattal viselős harmatot,
kit tegnap este
a napsugár hűtlen elhagyott.


Milyen nehéz neki a könnycsepp.
Míg felkel a Nap
csak tenyerem áraszt
meleget – a fény később jön
mint néma kérdésre a válasz,
oly’ sokan vannak
s nem vár mindenkire támasz.


Hogy kipirult a hóka horizont!
Míg lecsurog a fény
léptem hűs harmatot
szüretel – egy villanásra
a fűszál szivárványt ragyog,
Felhozok mindent
mit az éjszaka rám hagyott.