Sirgalom

Angyalok, Istenek, vigyázzatok Ránk.
Megtévedtünk, célt vesztve kapirgál
itt mindenki, táguló rémületben.

Apró királyok lepték el a vidéket,
hoztak magukkal szép számmal pribéket,
….valójában oly’ kicsik vagyunk.

Elég az ordító szél, egy hang, mi csattan,
a lélek odaretten, a szív félredobban,
a szívünk kívülre penderül.

Angyalok, istenek, segítsetek nekünk.
Most megállunk.
Most elesünk.

(be)Futás

Vibráló béke zakatol bennem,
szétterült, mint tavasszal a Tisza,
a feszültségem most nincs kire kenjem,
nyugodt vagyok, mint sárló tehénen a bika.

Béke, mondom, hisz a kedvem pörgős,
dacára, hogy a város mogorván szuttyog.
Idehallom, ha kimegyek – Levegőt! – a költőt.
Tüdőmben oxigén, amazon karomon szúnyog.

Ha már kint vagyok, futok két kört rögtön,
háztömbnyit, elánnal, szemüvegben, vakon,
Bizakodom: denevérként látok át a ködön,
s felismerem, melyik kapunál is lakom.

Szaunáznom ma nem kell, párafelhő fogad,
kacéran a szemüvegemre nyújtózik, de már
bóklászom is tovább, a fürdőszoba szabad.
Ott a színpadom: zuhanyrózsa, függöny és kád.

Szelfí

Vagyok a kiskutya, félrehajtott fejjel,
Vagyok a méz, vastag, habos tejjel,
Vagyok az egérrel lustán játszó macska,
Vagyok a gomba sejtelmes kalapja.

Vagyok a gomoly, szivárvány sállal,
Vagyok a merész, ki istennel szájal,
Vagyok egész, de fogyok a holddal,
Vagyok szeplőtlen, lelkemben egy folttal.

Vagyok zabolátlan, maga a vihar,
Vagyok a vas, kit a rozsda kimar.
Vagyok a létező, feltéve, hogy nézel,
Vagyok a vatta, már ha éppen vérzel.

Vagyok madár, ki törött szárnnyal lépdel,
Vagyok az érzés, kit sok ember bérel.
Vagyok a kiáltás, csillagokig szálló,
Vagyok a vonat, vagyok a megálló.

Vagyok a nő, a szerelem, a lélek,
Vagyok a férfi, ki csatát vív az éggel,
Vagyok a gyermek titkos jóbarátja,
Vagyok, aki vagyok. Annak, aki látja.

Mondom-Mondod 3

– Klassz ez a csend…
– Nincs is csönd.
– De hát hallgatunk.
– Igen, ám az erdő rendesen zörög körülöttünk.
– Zörög, zörög. Békésen teszi.
– Viszont sötétedik.
– Elő szokott fordulni így estefelé.
– …iiigen, viszont olyankor a hallásom rohamos javulásnak indul.
– Na. Az jó. Akkor elkezdhetem végre az interjút. Akár suttogva.
– Elkezdhetnéd, csak most már másra figyelek.
– De hát nincs itt senki más?!
– De. Az Erdő. És az Erdő este… jujj.
– …jujj?
– Igen.
– És reggel?
– Reggel max. harmatos. Akkor azért nem gyalogolok benne.
– Most se gyalogolsz.
– Nyugodj meg, mindjárt fogok. Csak jó lenne, ha előbb elmennél.
– Szívesen maradok. Van mit ilyenkor is felfedezni itt.
– Biztos. Akkor is megkérlek, hogy menj el.
– Az nem elég, ha becsukom a szemem?
– Abban én nem lehetek biztos.
– Szerintem meg de. Eddig is eleget tettem a kéréseidnek.
– Igaz. Ám lehet, hogy pont most gondoltad meg magad.
– Ahham. Lehet.
– No ugye?!
– Tételezzük fel, hogy elindulok. Akkor mi lesz?
– Kisvártatva én is így teszek majd. Megvárom, hogy már ne halljam a lépteid és akkor én is hazamegyek. Az ösvényen.
– Értem. És mi van akkor, ha azért leszek hallhatatlan, mert éppen egy méhecskét bámulok, aki a virág kelyhében tért nyugovóra, és meg kellett álljak emiatt?
– Nem tennél ilyet velem.
– Veled?
– Már egészen összebarátkoztunk.
– De én szeretek menni, meg megállni. Megcsodálni az ezt, meg az azt. Csak úgy. Nem veled teszem, hanem mondjuk éppen a dongóval.
– Az előbb méhecskét mondtál.
– A dongó is érdekel.
– … mindjárt sötét lesz.
– Hát feljönnek majd a csillagok. És nézd! Ott a hold. Szép kerek az orcája, fog nekünk világítani.
– Akkor… elindulsz?
– Húúúúú…….
– Ez egy BAGOLY volt?!
– Nem. Csak sóhajtottam egyet.
– Te is félsz?
– Kéne?
– …
– Értem. Amúgy akkor azt gondolom, hogy az interjúnak lőttek mára.
– Mára… Holnap is el kell jöjjek?
– Előbb haza kéne jutnunk.
– Együtt?
– Közben beszélgethetnénk. Az már majdnem egy interjú.
– De hát dél óta ezt tesszük!
– Oké. Végül is igazad van. Ebből már össze tudok rakni egy kis anyagot.
– Pedig alig árultam el magamról valamit.
– A többit elképzelem…
– Az nem jó. Az nem pontos.
– Húúú…
– Most tényleg ide akarsz híni egy baglyot?!
– Úgy döntöttem, hogy elindulok.
– Fú, köszi!
– És úgy döntöttem, hogy te is velem jössz. Majd mögöttem. És akkor én nem látlak téged, te meg nyugodtam követhetsz. És akkor nem kell félned.
– A hátadtól?
– Induljunk. Különben tényleg idejön egy bagoly. Mert már megint huhognom kellene…

Tikk-Takk

Félsz? Telezihálod a csendet?
Szól a tv? Meg a youtube?
Csak ne halld, mi rebben benned?

Félsz, hogy így is eszedbe jut?
Hogy bárhányszor tekered vissza,
a szalag egyszer csapkodva kifut?

Félsz, ha a csecsemőt látod?
Hogy te örökölsz tőle,
holnapra, ezeregy ráncot?

Félsz, ha szól a gyermek?
S hogy ő beszélni készül,
valami felselypít benned?

Félsz, hogy a kamasz vádol?
Hogy tehetné, ha te még
éjjel is mindenhatónak látszol?

Félsz, hogy messze indul a fiatal?
Szelíden csomagol, benned meg
szélcsendben fogan a zivatar.

Félsz, hogy nem nőtt elég felnőttre?
Hogy gyémánt tanításod összes
patronját idő előtt ellőtte?

Félsz, hogy végül őt is öregedni látod?
Hogy a szíved helyén vekker…
Mostanra már bánod?

Deresedő

Jaj, hát ne búslakodj, Ember, oly’ nagyon,
valóban van pár ősz, csitulj, nem hagyom
hogy berepessze a tükröt a felismerés.
No ne ráncold bölcsre édesen homlokod,
nem kell nagyító, ne hunyorogj-gyanakodj,
a retusálandó rész egész kevés.

Hogy nyomot hagytak rajtunk az évek?
Igen, elkopik naponta egy réteg
Mint hímpor a lepkeszárnyakon.
Ajándék a reggel, az érkező napok,
hidegen hagynak a talajmenti fagyok,
ma nem bírsz rohanni? S bánod?

Így megkímélhetsz egy csomó jó falat,
mert nem fejjel töröd át rajtuk már magad,
s olykor a gázról is leveszed lábad.
Mit neked mondanak, hallgatsz arra is,
hiába csábít dalolva, ki oly’ hamis –
a nyugalom, ha nem figyelsz, belőled árad.

Menj most, dobj fel pár színes falevelet,
robbantsd szét, ősz-kamasz, gyorsan a keretet.
S magad ne a világon keresztül szeresd.
Ne sajnálj, ne remélj semmit már oly’ nagyon,
valóban van pár ősz, ki ne húzd, nem hagyom!
Kifele nézz! Ám a csodát bent keresd.