Ma kiszöktem meglesni a hajnalt.
Míg lelkem a békét
szemem tán csillagot
keresett – láttam azt is meg
bánattal viselős harmatot,
kit tegnap este
a napsugár hűtlen elhagyott.
Milyen nehéz neki a könnycsepp.
Míg felkel a Nap
csak tenyerem áraszt
meleget – a fény később jön
mint néma kérdésre a válasz,
oly’ sokan vannak
s nem vár mindenkire támasz.
Hogy kipirult a hóka horizont!
Míg lecsurog a fény
léptem hűs harmatot
szüretel – egy villanásra
a fűszál szivárványt ragyog,
Felhozok mindent
mit az éjszaka rám hagyott.
