Többismerős egyenlet

Az első dekád. A végére az embergyerek
pontosan tudja mit akar. Felnőni.
Szabadságról álmodozva,
átírni, sajátjára formálni
a jelen valóságát.

A másodikra már lehasadnak
a szárnyak, s nagy igyekezetében
csak repülni felejtett el velük.
De nem ér rá.
Vele rohan a táj.

A harmadiktól már megosztott a figyelem.
Általában szerelem- és gyümölcsfürtökben
lógnak a gondok, a tegnapok
és a holnapok. Négykézláb kúszik be
a küszöb alatt a hajnal.

A negyedik elhiteti vele, hogy már
tudja a titkokat. Eltemetett pár barátot
és álmaira fátylat lebbentenek a
rideg tények. Anyja gyermekként
kapaszkodik az ölelésébe.

Az ötödiknél fájni kezd az élet. Utolérik,
leelőzik a kihagyott pillanatok, hunyorogva
bámulja őket, titokban megölel egy fát,
újratanulja az imát és gyengéd szánalommal nézi
a kicsi, vén újszülötteket.

A hatodiktól már nem kapcsol fényt a fürdőben.
Két kéz kell, ha számolja az ikszeket. Hunyorogva
a sötétben, vaklászva a világosban megérti, mire a
rohanás, hova a sietség, pontosan egy, csak egy
vakuvillanás az élet.

A hetediktől angyalok vigyázzák léptét. Bölcsességéről
lekopott a lakk és már megvárja, hogy megkérdezzék.
A világ rászűkül, a fókusz szelíden befelé fordult.
Könnydioptriával nézi vissza a mozit, amit él,
és már nem neki fáj a vége, Főcím.